Gyermekkori hajó
„Az alkotás csupán formába öntése annak,
ami már létezik.”
Shrimad Bhagavatam
Kis hajó, sárga levélke egy helyben remeg a fodrozódó vízen.
Érdekes látvány: megadó szomorúfüzek, vidám napsütés, szinte fájón vakító. Iszapos, meredek part, szemben strand, ideát egy-egy eltévedt úszó. Néhány ideverődő kiáltás, vízre csapódó sirályok, óvatosan szálló szitakötők. Nádtövek, körülöttük hangtalan surranó, evőeszköz-csillanású, keskenyformájú halak rajzanak.
Előttem piciny fodrot vet a szél a sima víztükrön. Egyre jobban hullámokat formál a fuvallat. A sima tükör ráncba szalad, rajta sárga levélke - dacosan ellenáll a sodrásnak. Elúsznak alatta a hullámok, a sajka egy helyben ring.
Játék, messzi gyerekkorból felbukkanó. Hajtogatott papírhajó mosdótál tengerében inog. Fújjuk, megugrik, lassan irányt keres, elindul. S a másik „part”, a mosdótál másik oldalán nevető-csodálkozó gyermek ismét ráfúj. Mindenhatóság. Teremtő, irányító érzés.
Önfeledt játék, körbe-körbe fújással, irányítással, elmélyüléssel. Gyermek-teremtők, gyermek-alkotók. Hiányzik tét, hiányzik cél, semmi nyugtalanság, csak önfeledt-boldog játék. Akár később, nagyban, sikerben, téttel - ha ezeket a felnőtt alkotó is feledni tudja, s visszaváltozik önfeledt-nevető, önmagát s a játékot semmiért fel nem adó gyermekké - tökéletest alkot. Így idéz meg teljességet, teremtő alkotást. A művész gyermek - időtől független.
Akár egy mosdótálon úszó papírhajó, akár nádas tószélen libegő levélbárka - a teljesség parányi mása, komolyan átélt játék, napfényben csillanó.
Az ihlet egy pillanattöredék. A mű örök, már meglévő dolgok pillanat-adta leképezése. Kegy. A művész a lét kegyeltje, munkája kért, áhított adomány. Komoly felelősséggel elfogadott, továbbadott.
Parttól partig fújkált, önfeledt libegő apró hajó.
2008. július 14. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
