Elbeszélések.

Christl Greller: A pillangólábú

Hajnaltájt Helenének valósághű álma volt.

Mint oly gyakran, most is tátott szájjal aludt, és kiszáradva ébredt. Felkelt, hogy egy korty vizet igyon. A hálószoba ajtaja nyitva állt, s hogy Gustávot ne ébressze fel, halkan a lépcsőházba tapogatódzott.

Az előtér napos-világos volt. Nem emlékezett rá, hogy felkapcsolta volna az égőt, de nem is jutott volna eszébe soha senkinek, hogy világítás nélkül botorkáljon le a meredek lépcsőn a konyhába. Tehát ő is automatikusan tehette, úgyhogy már nem is emlékezett rá. Nem érzett nyugtalanságot, míg ez megfordult a fejében. Tekintete még álomittasan pásztázta az ismerős környezetet. A lépcsőforduló itt a tetőtérben kis helyiséggé szélesedett, melyből ajtók nyíltak a padlásra és a tágas hálószobára. A sima hajópadlót mézsárgára pácolták, hasonlóképpen a lépcsőt és a fapadlót is, mely idefent egy rézsútos tetőablak alatt nyitott galériában végződött. Egy filodendron nyúlt fel a tetőablakhoz, melyet, az ablaktisztítás kivételével, talán sohasem nyitottak ki.

Helene rögtön észrevette. Vagy mondjuk inkább: észlelte - mivel az észlelés teljes folyamat, nem úgy, mint a látás, mely tudatosan a szemhez rendelt. Helene nyomokat észlelt.

A padló szőke erezetén jól kivehető patanyomok látszottak: sötétek, pontosak, ugyanakkor hihetetlenül könnyűek, mint az intarzia vagy egy kínai tusrajz. S ugyanolyan lendületesek. Egy páros pata nyoma látszott, mint amilyen például a szarvasé vagy az őzé. Helene tévedhetetlenül tudta azonosítani a nyomokat, mivel a biológia egyike volt erősségeinek.

Ugyanilyen csalhatatlanul azt is megállapította, hogy nem valamiféle ismert állat járt itt, mivel a patanyomok alakja és nagysága változott. Egyikük-másikuk őzre vallott, mások szinte tenyérnyi nagyságúak és tulipánformájúak voltak, ám Helene számára egyértelmű volt, hogy a változó nyomokat egy és ugyanazon állat hagyta maga után.

A nyomokból ritka élénkség sugárzott. Helene érezte a könnyű lábakat, érzékelte az állat jelenlétét, mozgását. A kecses lény a lépcsőfordulótól kissé jobbra ugrott, majd - talán kíváncsian? - be a nyitott hálószobába, aztán kisvártatva újra ki az előtérbe, a napfényre.

Az észlelés csak néhány másodpercig tartott, pontosan annyi ideig, amennyire Helenének szüksége lett volna vagy szüksége volt a villany felkapcsolásához. Nem csodálkozott. Örömteli, várva várt és végre beteljesült meglepetés érzése töltötte el. Lement a lépcsőn, ivott néhány korty vizet szándéka szerint, és a félig telt pohárral visszatért a tetőtérbe.

Itt megváltoztak a patanyomok. Onnan, ahol az előbb megszűntek, jobbra ugrottak, a tetőablak felé. Az ablak most nyitva állt, kitámasztva. Az ablakkilincsre egy nagy cetli tűzve, talán egy iskolai füzet kitépett lapja. Rajta meg repdeső betűkkel ez a szó: KÖSZÖNÖM.

Helenét izgalom fogta el. Felébresztette Gustavot, kituszkolta az előtérbe, megmutatta neki a nyomokat és a kitámasztott tetőablakot, ám Gustav ezt csak kába hümmögéssel nyugtázta.

Miután Helene megnyugodott, ismét lefeküdtek, mert a villany leoltása után látszott, hogy még alig pitymallik; s nemsokára elaludtak.

Az elkövetkező időben Helenének derűs hangulata volt. Valahányszor feljött a tetőtérbe, világosan látta maga előtt az álombeli nyomokat, annyira beleivódtak. Mintha egy könnyű lény kihívását és élénkségét érezte volna. Boldog-boldogtalannak erről az álmáról mesélt, még a varrónőnek is, aki a ruháit szokta átalakítani: egy szűkszavú, fiatal vidéki asszonynak.

- Mit nem mond! - ez volt az egyedüli, udvariasan közömbös válasz, amire Helene számított. De ez nem zavarta, mert - ha őszinte akart lenni -, így az átélt eseményt nem pusztán közléskényszerből ismételgette, hanem hogy újra és újra megízlelje.

A varrónő előtte térdelt, körülötte anyagfancsikák, ajkai közé néhány gombostű préselve. Ritmikus egymásutánban vette jobb kezével a készenlétben álló tűket, és tűzte bele a szoknyaaljba, amelyet a bal kezével tartott. Miután elfogyott a szájából a gombostűkészlet, felállt és leporolta a térdét.

- A tető fejet jelent - mondta. - Ami a tető alatt zajlik, az az ön fejében megy végbe. Tehát ötletek... - Bizonytalan kézmozdulatot tett. - Fantázia, kreativitás...

S ezzel a témáról nem ejtett több szót. Nyugodtan fogta az ollót, és erőteljesen, de megfontoltan vágott bele a várakozó anyagdarabba. Az ollóélek fémes nyisszenése szétdarabolta a kis szoba csendjét.

Helene csendben állt. Sohasem jutott volna eszébe, hogy pont ennek a személynek a szájából hallja a „fantázia” szót. És meglepődött, hogy ez a nő egyáltalán ismerte a „kreativitás” kifejezést. De rögtön elszégyellte magát e gondolat miatt. A csoda végül is mindenütt kicsírázik, még a jelentéktelen vagy rejtett dolgokban is. És azért még nem kevésbé csodálatos, amiért senki sem tud róla.

Elmélázva ment haza, és az életén gondolkozott. Ő is csak egy jelentéktelen asszony volt. Ugyan mit tett ő mindabból, amit általában A LÉNYEGES-nek hívnak?

Igaz, hogy ötletgazdag volt, alkalmazkodó és ügyes a mindennapi élet küzdelmeiben. Csakhogy a rögtönzőképesség már fantázia lenne?

A varrónő szavai különös nyugtalanságot keltettek benne, mely óráról órára nőtt. Miközben odakint a napok többé-kevésbé örömteli tevékenység közepette teltek teljességükben, mint mindig, Helenében ellenkező irányú áramlatok, zuhogók s örvények keletkeztek. Állandó várakozásban élt, mely kitágította a látómezejét és megnyitotta a szívét. Váratlanul felnyíltak a mindennapi élet fülkéi, s a már századszor átélt dolgok újnak tűntek számára. Meglepetten kapta fel a fejét, amikor ágynemű-szellőztetéskor kinyitotta az ablakot. Odakint a tejszerű őszi ködben a szomszéd nyírágseprűjének tompa sercegése vibrált.

Helene kihajolt, és hagyta, hogy az ismert zaj úgy áradjon be az ablakon, mintha soha nem hallotta volna. Aztán lement a konyhába. A fiókban fél tucat különböző reklámgolyóstoll mellett egy régi, vonalas iskolai füzet feküdt. Kinyitotta, s beleírt egy verset.

Ilyen egyszerű volt.

És ilyen nehéz.

Az izgalom örvénye feloldódott, és Helene csaknem szédülve, mindenesetre holtfáradtan imbolygott a nappali szoba díványára, ahol kimerülten elaludt.

Egy versről álmodott.

A vers a tetőtérben látott pillangókönnyű patanyomokra emlékeztette. S azt, hogy ez a vers keresztüláramolhatott rajta, úgy fogadta, mint egy drága ajándékot. Ha csak rágondolt, vidám melegség töltötte el.

Amikor megérkezett a tavasz, kivette a füzetet a fiókból, és kiment a kertbe. A kert szürkésbarnán és jelentéktelenül terült el a lába előtt. Még alva rejtőzködött, de máris telve volt élettel, mely arra várt, hogy feltörhessen belőle. Napfényes idő járta, ám friss, pajkos szél fújdogált, s mindent megcibált, amit meg akart kaparintani. A vonalas lapot is, amelyet Helene a füzetből tépett ki.

Nehezen tudta meggyújtani a gyufát, és addig égetni, míg a láng belekapott a papírba. A papírlap fellobbant, s a szél szétszaggatta. Darabjai, mint nagy, parázsló pelyhek, pilinkéltek.

- Köszönöm - mondta Helene hangtalanul.

Majd visszament a házba anélkül, hogy hátrafordult volna.

Balázs Ildikó fordítása