Mi a titka?

Gondolatok a Wass Albert-díj átvételét követően

Elefánt voltam, jámbor és szegény,

hűvös és bölcs vizeket ittam én,

a dombon álltam s ormányommal ott

megsimogattam a holdat, a napot…

(József Attila: Medáliák)

Meguntuk a racionális világot, divat lett titkokat keresni. Titkokat, melyek meghaladják emberi határainkat, túllépnek rajtunk. Szokás? Vagy kényszer lett szem-sose- látott, fül-sose hallott-dolgokat keresni?

Talán fogódzókat keresünk világunkban? Vagy sóvárgunk valami többre, valami szebbre? Értékre, melyet nem mi teremtünk, de megadjuk magunknak a tisztességet, hogy közünk legyen hozzá.

*

A minap megkérdezték tőlem, mi a titka Wass Albertnek.

Azóta ezen gondolkozom. Kiváltságos dolog egy nagy ember szellemi társaságában élni. Már negyedik éve az ő titkait kutatom. Megpróbáltam őt, mint titoktudót bemutatni. Láttattam, érzékeltettem derűs-borús írói világát, kutakodtam gondolatai közt, emberismeretét faggattam. Ám legelőször is istenhite iránt érdeklődtem. Kíváncsi voltam arra, mit tud. S nem elégedtem meg tudása boncolgatásával: szóba akartam foglalni és másokkal is megértetni, miféle tudással ruházta fel őt a Mindenható.

A kiváltságosok titkait felfejteni nem lehet. Előttünk meg nem nyílnak, meg nem mutatkoznak. A titkok szentek, megfejtik magukat a látó előtt, ám a tükör által homályosan látó szem számára rejtve maradnak.

Az emberi nagyság meglapul, s az emberek elmennek mellette. A szerénység ibolyaillatát csak kevesek érzik. Halk. Valami megérintett elhaladtában, a bőrünket hűvös fuvallat borzolta, egy másodperctöredékre megállt szívdobbanásunk, tekintetünk átfogta a képet, melyet akkor és ott egy papírlap kínált, s melyből hirtelen feltárult egy másik dimenzió.

Mi a titka egy művésznek?

Mi a titka a látónak, aki számára nem létezik az idő? Aki ugyanúgy látja a jelent, a múltat és a jövőt? Egyszerre. S tud különbséget tenni köztük, látóképességét pedig nem szórja méltatlanra. Szeretné megosztani tudását. S tanítványt keres.

Mi a titka annak az embernek, akire több embernyi sorsot mért a világ Ura? S állta a sarat keményen. Nemzete szószólójaként - kisebbségbe rekesztve, majd száműzetésbe vetve.

Mi a titka annak az írónak, aki a vele élő embereket nemcsak hallgatta-meghallgatta, hanem megtanult a nyelvükön szólni-írni, aki nemcsak figyelte őket, de ábrázolni is tudta mindnyájukat. Embereknek, gyarlóknak - megbocsátón, értőn és megértőn, elfogulatlanul. Olykor távolságtartó iróniával, tudva, hogy a kulturális különbség nem jogosít fel sem istenítésre, sem becsmérlésre. Ne ítélj. Emberek vagyunk.

Mi a titka annak, aki elcsente embertársai beszédének ízét-zamatát, hogy írói tollán megérlelve a nyelv aszúját, kiszáradt szó-kelyhünkbe italt cseppentsen? Hűvös-üdítőt. Igyátok, mert ez adatott miérettünk.

A mindenség szilánkokra tört, darabokra szaggattatott. Így lettünk apró részei az egésznek. Kicsinységünk feladata: illeszkedni a nagy fogaskerékbe. Aki pedig megkapta a titoktudás kincsét, a maga kicsinységében az egész világot hordozza. Teste határai elmosódnak, lelke végtelenbe szökken, s egyetlen szívdobbanása az emberiség századait fogja át. Nincs idő, nincs tér. Számunkra ez érthetetlen - számunkra ez titok.

Wass Albert egyike a kiváltságosoknak. Akik erük ütésén érzik egy hangya moccanását, egy tank dübörgését. Aki egy másik ember lelkét tenyerébe véve vizsgálgatja, faggatja: miféle nyomorúság ragasztott reád vakságot? Hogy tegyelek tisztánlátóvá? S bántja, hogy segíteni nem tud.

Lelke madárként röppen, jelen van, figyel. Mint szem a szoba sarkából, óva, vigyázva. Teste végtelenbe nyúlik, lelke a föld maga - szeretete határokat szüntet. Nem kutakodik. Mégis előtte minden megnyílik. S lelke zokog minden részecskéért, szíve ővelük együtt ujjong.

Maradjunk részek. A titkok terhe - titkai terhe - agyonnyomna. Világába lépve egy másodpercre felsejlik az elfeledett éden.

PoLíSz, 2005. március