Pilleszárnyon gyermekké lenni

Kispillangó. Gyermekkorom távolba ringató világa. Visszavezet egy régebbi létsíkon - vissza az álmok, a játékok, a derűs-borús könnyedség világába.

Meg-megmozdítja szárnyát. Tátog - csendben ül - s elröppen. Tekintetem a nyomában - a fellegekbe, virágra, sziromra, porzóra - élet-ifjan vándorol.

Az átlátszó káposztalepke - eres szárnyú pilóta. A rozsdabarna pillangó - bagolyszerű, kék pettyes.

Visszaszáll a vár aljára - titkok, félelmek, izgalmak helyszínére.

Valamikor. Valamikor?

Egykor. Egykor a fák mögé bújva lestük nagybátyámat - ő meg a saját játékát játszotta. Fa mögé bújt s kihallgatta a játékunkat:

- Ott megy a barna medve, ott bújt meg a fák mögött! Ijesszük meg a kisebbeket! - találták ki a nagyobbak.

S nagybátyám szótlanul megrázta a tölgyfát, fenyegetően susogtak-mozogtak a levelek.

- Né, ott a medve! - dermedtek meg a kicsikett ijesztgető nagyobbak. S szerte-szét szaladtak.

Én voltam a legkisebb. Semmit nem értettem. Álltam a fa mögött, gondoltam, a játék tovább folyik, nem tudtam, hogy pont az én ijesztgetésemre kezdeményezték, csak közben más folyást vett. Míg nevetve előlépett nagybátyám, s kézen fogott. Akkor már csak én álltam az erdőben. A nagyoknak nyoma sem volt - talán épp rossz lelkiismeretüktől zargatva kereket oldottak, hogy majd otthon, a nyaralásos petróleumlámpa-fénynél meséljenek a tölgyfát rázó, csattogó fogú, gyermekevő vérmedvéről…

Aki kilépett fantáziavilágukból s megkoronázta a mesék birodalmát. A valóságban nagybátyám volt az, s a helyzetből hároméves létemre hosszas magyarázat után sem sokat értettem.

Szekereztünk. Fel és le a falu utcáján. Csak azt láttam, hogy a fiúk milyen buzgón húzzák a döcögő alkotmányt - s mi tűrtük türelmesen. Egy falubeli kamaszfiú vezette a játékot - nem szándéktalanul. A faluvégen behúztak az erdőbe. Ott már nem haladt a szekér, megakadt a fák közt. Engedelmesen leszálltam, visszaparancsoltak. Bólintottam - mindig betartottam minden játékszabályt.

- Ezután csak akkor húzunk tovább, ha megmutatjátok! - vigyorogtak kajánul a fiúk.

- Hát ha ez a játékszabály - gondoltam, s már toltam is lefelé kis kék fürdőalsómat, mind aki vécére ülni igyekszik.

Akkor vettem észre jóval idősebb unokanővérem arcán a fanyar mosolyt. Ő már iskolába járt. Látott s tudott egy s mást.

- Na, az Ildiét már láttátok, húzzatok visszafelé! - parancsolta ellentmondást nem tűrően. Mintha csak valamelyik szülő szólt volna. Határozottan tekintélye volt.

A nála jóval idősebb kamasz engedelmeskedett volna tétován. Lassan vállat vont a szerelmi visszautasításra. Ekkor szólalt meg óvodáskorú unokabátyám: - Nem járja! - Ő mindig újraírta a szabályt. - Nem járja! Mindenki mutassa meg, amije van!

Igazságosnak találtam. Milyen okos! Igaz, az övét, hogy együtt nőttünk fel, nemegyszer láttam. De most ő is megmutathatja a többieknek. Ha nagyon akarja. Igaza van.

A nagyokéra nem voltam kíváncsi. Tárgyilagosan felhúztam kék alsóm, s rákuporodtam a szekérre.

Buta játék. Szerencsére van egy okos unokabátyám.

Az ősmocsár. Régmúlt századok mondája nyomán szárba - törzsbe - terpeszkedő lombkoronába szökkenő, szinte járhatatlan tölgyerdő.

Mákot ültettetett volna nyolcszáz éve a fejedelem, s az írnok elfelejtette az á-ról az ékezetet.

Senki ott nem jár. A szülők gyermekkoruk óta ismerték e helyet.

- Vigyázzatok, vipera is van itt, senki le ne térjen az útról.

Csak az unokabátyám tülköl, tutul - autókázik. Kanyarog az úton keresztbe-kasul, s néha egy-egy kis ösvényre tér le. Én mindenütt a nyomában. Egy vastag fa tövében az ösvényen keresztben csillogó zöld ág. Unokabátyám az autókázás igézetében keresztüllép rajta. Emelném én is a lábam - nem mozdul. Nem merem átlépni az ágat. Megkövülten nézem, mozdulni sem bírok. Rajtam csillogó fekete gombszeme. Állok. Zöld ág? Kis kígyó! Milyen édes! Meg akarom mutatni a nagyoknak.

- Egy kis zöld kígyó van itt! - kiáltom tétován s várok mozdulatlan. Percek telnek a kígyó bűvöletében. Mennék, de tekintete visszatart.

Hirtelen hátulról a magasba ránt valaki. A rémületet követő megkönnyebbülés hangjai. A felnőttek megijedtek.

- De én csak… Át akartam lépni rajta, de nem mertem… Piros kereszt volt a fején. Olyan édes volt!

Senki sem kíváncsi a magyarázatomra. Mintha ott sem lennék. Két fekete ragyogó gombszem mered rám.

Akár életem első nyaralása után, mikor kiszállt egyéves testemből a lélek. S onnan néztem magamra a rendelő sarkából, fentről. Elröpíthet egy rosszul beadott oltás vagy két ragyogó gombszem.

A Juci lyukában mindig fúj a szél, s ha a Juci lyuka fölött fellegek gyűlnek, vihar lesz. A Bese - csupa cigány falu mellette, az udvarok takarosak, rendezettek, de fűszál nem terem rajtuk. Más kultúra. Nincs háztáji kert: lovak, jószágok fordulnak az udvaron. Kalapos, nagyszoknyás nép.

- Elvisz a cigány, ha rossz leszel! - intettek, és soha nem hittem e beszédnek. - Betesz a zsákjába s elvisz!

- Minek vinne? - töprengtem. - Nekem otthon a helyem, nem megyek én semmi cigánnyal. - Már akkor ismertem s tudatosan alkalmaztam az önrendelkezést.

- Elad a vásárban, jó pénzt kap a rossz gyerekért!

- Bánom is én. De én jó vagyok. Az unokabátyám is jó volt mindig. Nagy bajt nem csinált, mikor a téglát bedobta az ablakon. A kiságyban feküdtem békésen - mellém repült a tégla.

A rovarirtó pumpával ijesztgették a szüleim. S ő olyankor felnőtt komolysággal bizonygatta: - Én jó vagyok. - Egyéves voltam, ő négy.

- Ez a Schiffer-lyuk - magyarázták egy titokzatos, beomlott alagútról a vár oldalában.

- Hogy lehetne ebbe belebújni?

- Meg ne próbáld, beleszorulsz! Beomlott ez még a háborúban. Pedig ki tudja, mennyi kincs van a termekben!

A fákkal benőtt várrom talaja itt-ott kong. Gyermeki fantáziájukat a felnőttek is szabadjára engedték.

Engem nem a kincsek érdekeltek. Sokkal inkább a topázos-azúros, aranyosan csillanó látványuk. A moha a termek falán, mint titokzatos, meseszerű kút. A másik világ ígérete.

El-elröppentem a valóságból.

- Ez a gyermek mindig álmodozik.

Hatalmas tigrisszerű macska jött felém, s a medvék is lassan megindultak. Csak nevettem, örültem nekik. Fényben csillant a gyönyörű tárna. A Schiffer-lyuk kitágult - az évszázados, álomlepte termek kincsragyogása a napfényével vetekedett. Mókus, madár a vállamra ült.

Én voltam odabenn a királynő. Lábam előtt mérhetetlen kincsek. Fejemen korona, hold s nap fényeskedik fölöttem.

A patak. Reggel lélegzetelállító friss. Délelőttre szelídül hűvössége.

Pirkát fogtak benne, kibelezték, puliszkalisztben tűzön kisütötték, ropogtattuk, mint a pattogatott kukoricát.

Csúszós, kékesszürke pala a vízmosásban, a homokos parton körülsáncolt várakat építünk. Órák hosszat.

A nagyobbak kukoricát loptak a parti kukoricásban - tűzön sütöttük boton, mint a szalonnát, helyenként elszenesedett.

Gyermekkorom nyarainak íze - s ahogy visszahozza egy tátogó szárnyú pávaszemes pillangó - felajzva az ízek is életre kelnek. Az érzetek: párnaszerű, dagadt talpam a sarjú szúrásától, szúnyogcsípéstől.

A kormoló petróleumlámpa, melynek fényénél nagyanyám meséket olvas, s időnként megszakítja a felolvasást: - Csont? - S mi rávágjuk, először buzgón, majd percek múlva akadozva, halkan: - Csont… - mígnem elalszunk, s nagyanyám a válasz nélkül hagyott kérdésre beteszi a könyvjelzőt a Benedek Elek mesegyűjteménybe.

Halkan szedelőzködik, szemhéjam alól, pilláim mögül még látom, míg elmerülök az álomtengerben.

Kisgyermek lettem, kiságyban alvó, mesehallgató, pillangófogó, ábrándos gyermek.

A patakban kerek kavicsok. Az első napokban bántják a talpunk, hasítanak-szaggatnak.

Csak lassan kelünk át a térdnél nem magasabb vízen a túlsó partra. Míg egy délelőtt kamasz fiú rohan a kaszálóról a patak felé. Mi botunkra támaszkodva figyeljük átkelését: a tarló is kaszaélesen szúr, hát még a kövek! S lába már a krumpliköveken a vízben csattog.

- Nincs rajta tornacipő - állapítjuk meg döbbenten, s mire felocsúdunk, már a túlsó parton szalad. Egészséges parasztfiú, edzett a talpa. Nem sokat teketóriázik az átkeléssel.

Erőt veszünk magunkon, határozottabb mozdulattal szúrjuk a botot a kövek közé, s véghetetlen idő, míg csigalassúsággal, a mohos köveken csúszkálva, az apró éles köveken sziszegve átjutunk a túlsó partra.

Valahogy csak átjutunk a túlsó partra. Ha nem is olyan ügyesen, ha nem is rohanvást - de valahogy mindig átjutunk a túlsó partra.

A cigányasszony. Piros-kék szoknyában, nagy kék szemű - kendőjét rendezgeti. Csepp kislánya csípőre tett kézzel billegeti magát, rajta nincs kendő, pirosmaslis két hajfonatát a hátára dobja.

Tetszik a kis magamutogató. Mosolyogva nézem. Értelmes gyerek.

- Látja - így szól hozzám az asszony, bár még gyerek vagyok, mégsem tegez. - Látja, nekem csak ez az egy van. Öregségemre született. Úgy vigyázok rá, mint a két szememre. Nekem már nem lehet több.

Nem gondolkodom, hány éves lehet. Alighanem annyi, mint én most, mikor az emlék megfog, s írásra késztet.

Neki nem lehetett több, pedig megfontolt, módos cigányasszonynak nézett ki.

Nekem lehet.

Varázslat a gyermekkor kaleidoszkópján át nézni a világot, melyet sivárrá tesz a felnőttkor - kikopik színe, tapintása megfakul. Ízei elenyésznek. Illata elvész. A munka. Az élet értelmét adó szakadatlan cselekvés. Felváltja a gyermekkor mámorát. A csillogó rét színeit, formáját, a hintává növő völgyét, a tűző napon a szikes földön növő illattalan sóvirág színét, formáját.

Kék virág. Száraz, élettelennek tűnő. Málnászunk az oldalban, s közben egymást riogatjuk a bokor túlsó oldalán békésen málnát falatozó medvével. A tüskék szúrását is feledjük. Mert a medve nyáron jóllakott, nem bánt, de télen éhesen kandikál be a rácsos ablakon a házba.

- De jó lehet itt lakni télen!

- Én nem szeretnék szembenézni a medvével!

- Nincs is medve! - kiáltom határozottan - Engem nem lehet ijesztgetni! - szögezem le.

- Nincs hát! Hát nem emlékszel, mikor a múltkor megrázta a tölgyfát?

- Nem! Az nem medve volt, csak ti találtátok ki. Én láttam bátyát, mikor leállította a Fiatot, s belopódzott a fa mögé.

- Milyeneket találsz ki! Te nagy mesemondó!

Sehogysem tudom megmagyarázni: nem tudom, hogy nekik van egy másik igazuk, és sohasem fogják beismerni, hogy a semmitől ijedtek meg.

- Én megmondtam! - s ezzel zárom a vitát. Nagybátyám meg nem igyekszik pártomra kelni: hadd tartsanak a nagyobbak a tölgyfát rázó medvétől.

A rét. A sárga virágos, pipacsos kaszáló - mögötte a patak túlpartján lomhán terpeszkedő, földomlásos dombok. Mögöttem a ház. Egykor fele porcelángyár volt, másik fele lakóház.

Ebédelünk a teraszon. Unokanővérem fekete ujjatlan mezben már a fatetőn áll, s bizonygatja: olyan erős a mez gumija, hogy ha onnan leugrik, akkor sem csúszik le róla. Én a kanalammal még mindig a levesben úszó zsírpöttyöket terelgetem, s a tányér közepén egyetlen nagy pöttyben egyesítem őket.

A gőzölgő leves már kihűlt. Nagynéném szótlan-bosszúsan elveszi előlem a tányért, s egy másikat tesz elém. Azt sem eszem meg.

- Mire vársz? A többiek már rég játszanak! - rivall rám. Én semmit nem eszem. - Nincs édesség! Csak leves s második.

Csendes, jól alkalmazkodó gyerek lévén a villával megpiszkálom a rakott húsdarás étel oldalát. A rizsszemek omlani kezdenek, mint a domboldalról a göröngyök.

- Ez a gyerek csak játszik az étellel! - elveszi a tányért előlem. Megkönnyebbülten felsóhajtok.

- Köszönöm szépen az ebédet - mondom mély torokhangon, gépiesen, s már szaladok a kertkapun át a rétre, onnan a bokros vízpartra, ahol az unokanővéremék már a Popolót szelídítik. A kétfogú krokodilust. Egy korhadt úszó fát fogtunk el a napokban a vízen, madzagot kötöttünk rá, s azóta krokodilusost játszunk.

Úszni tanulok. A hasam megtöltöm levegővel, szemem az égen, karom-lábam szétterpesztve, mint vízipóknak, csak én hanyatt fekszem. Néha kicsiket merülök, mikor visszafojtott lélegzetem gyorsan kiengedem, s újra megtöltöm a hasam levegővel. Olykor már nem is tartanak csak egy ujjal vagy azzal sem. Lebegek ég és víz között a mindenségben.

Aztán mikor már jól tudunk lebegni, ráfekszünk a patak hullámaira s az levisz a súgóba. Ahol bokáig-térdig ér a víz, s fennakadunk a köveken.

Újra fel a gát alá, a mély vízbe. Hasba szívott levegő, felfekvés a vízre, lebegés, sodrás. Fennakadás a súgóban a köveken, ahol suttog, csörög, csacsog a sekély víz.

A mindenséggel mérd magad.

Ha gyermekké lettél.

Ha már megint gyermekké lettél.

Varázsillatú széna. A pajta híjáról a létra tetejéről ugrálunk a mélybe, a gyengén suhogó, illatos szénába.

- Héj, kaszák állnak a szénában, mind összekaszabolnak! - kiált nagynénénk, hogy befejezzük a szénatiprást.

Megvakarom a fejem. - A kaszák biztosan a sarokban állnak, hiszen már annyiszor ugrottunk a létráról a széna közepébe, és semmi baj nem ért. - S folytatjuk az ugrálást. Porzik a széna, ruhánk telemegy, utána kirázni sem lehet. Nem bánjuk - ilyen jó játékot! Nagybátyám jön a könyvvel, következik a délutáni meseolvasás.

Hamar elalszik a saját hangjától az illatos szénában, orrára hull a könyv, horkol, s mi kuncogva elsurranunk a pajta híjáról, nesztelen le a létrán, neki a pataknak, melynek simogat a délutáni vize.

- A lámpa kormol, le kell vágni a kanóc végét - mondja nagyanyám, de nem nyúl a lámpa után. Nyaraláskor nagynéném regnál. Előveszi a kisollót, megfaragja a kanócot s visszaereszti a lámpaolajba. Ugyanúgy kormol.

- Nem jó az olaj, azt is hozatni kell.

Unokabátyámmal alszunk egy ágyban, egy piros kockás paplan alatt. Reggel ébresztőkor a fejünkre húzzuk a piros paplant, mély alvást tettetünk, s nagynéném lekapja rólunk a paplant, akárhogy szorítjuk. Kezünk-lábunk, mint felfordult cserebogaraké. Nevetünk.

Egy tükröt találunk a csipkés-selyempárnás szobában, de csak a fejünk búbját látjuk benne, akárhogy csipeszkedünk. Előtte rejtélyes szelencét, régi fényképeket. S minden ószagú. Koszos kis kezünk már a csipketerítő bojtjait fogdossa. Alig érünk fel az asztalig.

- Kifele a napra! - hangzik, s mi szaladunk a hátsó kerítéshez pisilőversenyt rendezni. Ki tudja messzebbről lepisilni a kerítés oldalát. Az unokabátyámat a nővére elzavarja. Ez csak a lányok játéka. Céltudatos vagyok - mindig én nyerem meg. Csak nevetnek teljesítményemen, de engem büszkeséggel tölt el. A kisgyerekben nincs előítélet, nem válogat szeméremsértő és elfogadott dolgok közt.

Mennyi szín és mennyi forma! Órákig eljátszom a kezemmel, az ujjaimmal, ha esik az eső, s az ablakból figyelem az eresz csepegését.

- A disznók az ólban! Jaj de féltem tőlük, mindig csak a röfögésüket hallottam.

Az ól mellett a hinta, mindig ott kellett elmenni mellettük.

Zöld bingyót szedtünk, marékszám ettük, hogy lettünk volna éhesek? Este megettük a tejbegrízt cukrosan, fahéjasan. A töltött paprikalevest meghagytam a nagyoknak. „Levegővel éltem”, s a „bordáimon citerázni lehetett” - nevettek rajtam a felnőttek. Akik nem tudták, hogy minden növényt megkóstoltam, az akácvirág édességét kiszívtam, a fűszál zsenge szárát ropogtattam, még a kutyatej keserű ízét is a számban érzem. Hogy lettem volna éhes?!

A száraz kenyér héját kivettük a sütőből, ahova száradni tették, azt ropogtattuk.

- Ezek a gyerekek úgy tesznek, mintha nem kapnának enni! - a felnőttek fanyar, értetlen mosollyal néztek.

- Olyan jó az a szárazkenyérhéj?

Csak kivettem a számból, s kínáltam úgy félig megrágva, nyálasan, bizonygatva, hogy a legjobb falat, amit csak aznap ettem. Nem fogadták el.

A Tündérsziget. A patak elkerített egy jó darab árterületet, s azon néhány ház, utcává alakulva. A sziget közepén békás tó. A tűző napon, a vibráló délidőben, mikor a nagyok lepihentek tehetetlenül a nagy hőségtől, kilopódzom a tópartra. Fahíd visz át egy keskeny részen a tavon. Megállok rajta s várok. Szétnézek. Senki. Halkan brekegek. Majd egyre bátrabban, egyre hangosabban, cifrázva. Míg megszólal a vezérbéka: kötekedve, a betolakodást kikérve magának, haragosan, öblösen, messzehangzón visszabrekeg. Válaszolok. Egyre felháborodottabb hangokat hallat. Két perc múlva kész a békakoncert, az egész tó csatlakozik hozzá.

- Te Éva, eső jön, hallottam a békákat délben koncertezni!

Nem jött.

Másnap mentem megint.

- Ezek a békák megbolondultak itt a szigeten, minden délben koncerteznek. Valami megzavarhatta őket.

Nem mondtam meg, hogy én.

Disznótököt loptunk, meglékeltük, kibeleztük, gyufával fogakat tettünk vigyorgó szájába, s gyertyát a koponyájába.

- Megijesztjük vele Macskássyékat! - vigyorogtunk, s elszaladtunk vele estefelé egy kidőlt-bedőlt falú házhoz. Az ablakba tettük a töklámpást, s iszkoltunk. Macskássyék! - ahogy hallottuk. Arra már nem figyeltünk, hogy a ház régóta lakatlan, az egykori nemesi kúriát már nyaralásra sem használja a család, felnőtt gyerekeik külföldön élnek.

Macskássyék melletti házban lakott a sokgyermekes fiatalasszony, aki minden évben „csinált” egy gyermeket. Volt már vagy öt neki. „Csinált” - így mondták a nagyok, s igazukat bizonygatva hozzá-hozzátették: - Aztán majd eltartja őket a nagyharang!

S láttam egy nagyharangot, mint a Rákóczi fejedelemé a várbeli kápolnában, pelenkázni, cuclisüvegből tejet itatni, gyereket fürdetni. Sok furcsaságot beszélnek a felnőttek. De nem sokáig gondolkoztam rajta.

A sok csinált gyerekkel nem beszéltünk, keresztülnéztünk rajtuk, mint a réti sáskán - ahogy bambán meredtek ránk, érdektelenek voltak. Mi mások voltunk. Velünk foglalkoztak - nemcsak elláttak minket. A gyerek kincs volt - a pislákoló értelem lángvivője. Vigyázni kellett rá.

Kiskoromtól minden nyáron nyaraltunk Görgényszentimrén, a havasok lábánál. Lélekfeltöltő nyarak. Életreszóló képek, élmények. Nagyobb gyerekkoromban mindig magam elé idéztem a várat, a rétet, a patakot, a házat - ha féltem. S e mesevilág oldotta a magányt, a félelmet, mely majdnem elnyelt - fantáziám élénk, eleven serege.

Lentről felfele nézni - csodálva csodálkozni. Ma már fentről le - békességesen.

Csodavilág a letűnt kisgyermekkor távolba ringató világa. Kormol a lámpa, leoltom. Tátogó szárnyú pávaszemes pillangót röptetek.

Szállj, pille. Ideje aludni. - Csont? - Néma csönd. S a pille tovaröppen álommezőkön.

Holnap újra nap van. S gyermeki énünk csodát varázsol minden nap - minden elalvással, minden ébredéssel.