Bálványfák

Isten veletek, ti, kik szerettetek - üzeni egy lélek a szatmárcsekei református temetőből. Sírja alig domborul magasabbra a föld színénél, halottak napján valaki felseperte a környékét takarosan - egy visszatérő hozzátartozó, hűséges feleség, szerető leánygyermek?

Ne firtassunk igazságokat, hol csak hűvös rög jelzi egy élet nyomát. Az unoka talál rá a sírra.

Kölcsey kőrondója egyedülálló a temetőben, megtöri a fejfák seregének katonásságát. A szájhagyomány szerint valaha egy Cseke nevű ember hajózott oda a lápon, róla kapta a nevét a falu. Aztán eltávozván az élők világából, csónakját fejfának állították. Azóta különös alakú fejfák sereglenek a temetőben, amelyek lefektetve csónakot, felállítva kendős asszonyt mintáznak. Ha szembefordulok velük, észak-nyugatnak néző fekete hadsereg áll velem szemben. Hádész torkába néző bálványfák. A másvilág kapuját nyitogatják.

Túristvándiban vízimalom. Duzzasztójából félelmetes víz zuhog, fekete. A tóvá duzzasztott vízfolyás sejtelmes, hajdanvolt molnárok titkát őrzi. Halak libbennek benne. Itt lakott első szerelmem, Anikó. Éjszakánként jöttem hozzá titkon. A fák ágai ráhajlanak a vízre, beborítanak múltat, emlékeket. Akár a békalencse a víz színét. Pókok billegnek a feszülő víztükrön.

Sodor az ár. Hetvenhét éve épült a bukógát, rekeszeiben lezúduló víz. A mérnök nevét megörökítették a kőben. Zöldfüves töltés.

Fapadon ülünk, kezem a térdén. Ha magamba tekintek, foszlányokban dereng, mit kellene tennem. Élni nem nehéz.

Az autóban rádió szól. Magyarország. A szatmár-beregi szilvaúton hajtunk. Ránksötétedik Fehérgyarmat után. Mátészalkánál közénk ül a csend.

Mintha még lenne velünk valaki az autóban rajtunk kívül. Kérdezd csak meg, ki az, s mit  mond. Biztos egy jó lélek. Halszálkamintás nadrágja van, olyan ötvenes. Majd rendet csinál itt.

Eljöttek velünk a halottak a csónakkal, behajóznak a városba hozzátartozókat látogatni. Éjjel szellemeket idézünk. Győzni fogsz! - mondja egy lélek határozottan. Róla kérdezek, vajon gondol-e rám. Csak üdvözölni akartalak - apám szavait formázza az asztalra rögtönzött ábc-s papírlapon a pohár. Aztán elküldjük őket: Menjetek békességgel.

Babonás világ. Kártyát faggatunk, szőnyegre telepedve. Hol tarot, hol vetőkártya - mindig ugyanazt mondja. Váltakozva jót, rosszat, szerencsét, hamisságot, szerelmet, sóvárgást, lezárást, újrakezdést.

Novemberi szél fúj. Tiszacsécsén  pap jön velünk szembe fiatal-szőkén, hetykén áldás-békességet kíván. Két gyermeket okított Isten dolgaira, most viszi őket haza az autóján. A régi templom oldalán jelzik a víz szintjét, amely elöntötte a falut. Új házak sorakoznak árvíz után. A Móriczék házától a fő utcán alig pár lépés a templom. A környéken sok a Zsigmond.

Olykor távolból hír jön. Egy eltávozott, haza nem merészkedő üzen. Aki elutazván megérinti a lelket. Minden találkozás mélyrehatolás. Múltba, gyermek- s ifjúkorba, hogy megismerjük őt. A másikat. Hideg-sejtető sugallat.

Egy délelőtt felém jött az utcán. Alakja, arca tisztán kivehetőn látszott a napfényben, mosolyogva lehajolt, s kivette a szatyrot a kezemből. Utána könnyebbnek tűnt.

Aznap üzentem neki: Ma oly élénken láttalak. Vigyél magaddal, elvágyódom innen.

Miért nem szeretsz ott? Én is száz kilométerről jöttem. Az évek lassan telnek, s mindig csak várom a kiteljesedést.

Ez a víz folyik vagy áll? Ide visszatérek. Egy jó éve átbuktam a gáton, a cementdarabok összehorzsolták a testem. Sátorkötéllel húztak ki a térdig érő sodrásból, ahonnan nem tudtam kijönni a magam erejéből.

Legalább nem jön ide többet! - mondta az egyik köteles ember. A csekei temetőben rámmagaslottak a fekete fejfák. Testükből gyanta cseppent, átütött a fekete festéken. Lassan sajogni kezdtek a sebek. Ott lettem biztos abban, hogy ide visszatérek.

Semmi jel nem utalt rá, mégis tudtam, hogy itt még dolgom van. Messzi helyeken jártam. S jó év elteltével csakugyan ott voltam. Amikor megmondta, hogy szatmárcsekei, megborzongtam. Kölcsey falujából! - tette hozzá büszkén. Ahol az a fejfás temető?

Az asztalon kis poharakban szatmári szilvapálinka. Énekelünk. Este van, Madéfalva messze van, de messze van a nyíregyházi kaszárnya, csillagok, magos hegy, akácos út. Kezdd meg! Várj, ezt nem tudom elérzékenyülés nélkül. Apám kedvenc éneke volt. A kocsmából messzire hallatszott, s mindig megismertem, amikor ő énekelt.

A falu végén zsidó temető. A lévita sírja elől, kövén két nyitott tenyér, összeérő hüvelykkel, párosával összetett ujjakkal. Ő volt az írástudó. Régi kövek. Kendőt teszek, mielőtt belépek a bedrótozott kapun. A temető árva, de gondozott. A buszmegállóban berakott hajú asszony fürkész.

Téged nem papnak szántak? Nem csodálkozik. De. Csak aztán eltávolodtunk tőle, s már nem tudta keresztülvinni az akaratát. Anyám példásan felnevelt bennünket. Amikor én is dolgozni mentem, beköltözött a városba. Egyikünk sem maradt. Csak apám.

Akik odaát vannak, mégis visszaszólnak, olykor jeleznek. Velünk jönnek, befejezik, amit életükben elkezdtek.

Isten veletek, ti, kik szerettetek.