Istenszéke

Valaki jár velünk

„Gondolsz rám? Milyen lenne?”

sms

Merőlegesen áll a nap a mezőre. A vánnyadt kukoricaszárak már alig zörrennek a hűségben. Vibrál a levegő. A mező végeláthatatlan - rég elfogyott az üveg ásványvíz, mire elértük a Marost. Cipőt le. Lábáztatás. Az Istenszéke még egy jó futásnyi - 15 kilométer.

Minden taxi-maxit leintek, de az árván kanyargó országút csendessége azt sejtteti, hogy lekéstük a megfelelő járatot. Egy öregember ül velünk szemben egy padkán az út mentén, nem lehet tudni, hogy román-e vagy magyar. Valamit motyog, hogy csak integessek tovább.

Jön egy fehér duba. Intek, s megáll. Nyúlok az kilincse után, hogy elhúzzam az oldalsó ajtaját: nincs. A sofőr szól, hogy szálljunk fel elől. Akkor látjuk, hogy egy alkalmit intettünk le.

- La Scaunul Domnului, la Deda-Bistra.

Beszélgetünk, felajánlja, hogy elvisz Toplicára. Oda szállít árút. Nem-nem. Csak az Istenszékét szeretnénk megnézni. Az alját legalább. Bisztrán megáll, szól egy fiúnak, az bepréselődik állva mellénk a kocsiba, fél felemmel a sebességváltón ülök majdnem. A sofőr neveti. A fiú pontosan megmondja, hol tegyen le, hol indulhatok fel a hegyre. Kiszállunk, ott a Bisztra patak.

Fel az Istenszéke tetejére teljes napi gyaloglás. 16 kilométer. A sofőrrel megegyezünk, hogy Toplicáról visszatérve felvesz. Két órám van.

A hátizsákba csak a felsőruhát teszem s egy fél liter vizet. A többiek a Bisztra patakban maradnak. Ki sem jönnek a vízből. Én indulok a hegyi úton, hamarosan lucskos a hátamon az ing, bár a szél fúj, s a hőség itt nem érződik. Csak a bőröm közvetíti a perzselődést. Nagyokat lépek a hegyi úton. A mezőn mellettem egy férfi szénásszekeret rak, az aprócska hegyi lovat kicsapta legelni.

Vackorfa, lelkesen letépek pár gyümölcsöt. Olyan pici, majdnem ehetetlen. Szinte hihetetlen, ahogy haladni tudok. A lábam visz, mintha önállósult volna, s érzem az izmokat dolgozni. A szél fúj, semmi más hangot nem hallok. Földrögök görögnek a lépéseim alatt. Az első szint egy pláj - talán így hívják errefelé. Hegyi mező, legelő. S szembefordulok a szembeni hegyoldallal. A látvány mellbe vág. Sűrűn lombhullatóval benőtt hegy magaslik sötétzölden. A méltósága megdöbbent. Ahogy nézem, a magam kicsinységét érezve a tájban, mintha sírás fojtogatna. Valaki velem van, érzem a jelenlétét. Nem járok egyedül.

Innen már meredek az út, kövesedik, sziklagöröngyök útjából kell kitérnem. Egy szikladarab az út közepén, nekidőlök, fent az oldalban esztena. Tarka tehenek. Ott kutyák lehetnek, kikerülni nem lehet, az út mellette visz. Oldalazva megközelítem az út menti erdőt. A szelet hallom: sem bogár, sem tücsök. A falu hangja, a teherautók zúgása rég elhalt. Itt már a madár sem jár. Csak a gondolat. S a szél. Szembe velem a sötétzöld hegy trónol. Kiáltani szeretnék, hogy visszhangozzék. De a szelet nem zavarhatom. Magamba fojtom a kiáltást, s indulok az erdő felé. Meredek oldalon nőtt. Vigyázok, hogy kavics, fadarab ne kerüljön a talpam alá, nehogy megcsússzak. Csodálkozom, hogy visz a lábam. Szinte nem is érzem a testem súlyát. A vizet beosztom, akár az időmet, kortyra-percre. Felfelé egy óra, vissza még egy. Virág az úton, intek neki. Szamártövis, encián, borsmenta. Az illatukat a földre nyomja a hőség, csak egyet-egyet lebbent rajtuk a szél. Óriási hegyi mező, eltűnök a hatalmas hegy lábai között.

Az erdő kihalt, csak egy sávnyi. A hegygerincet választja el a túlsó hegyoldaltól. Felérek a tetőre, egy kilátó, rajta valakik nejlozacskó-zászlót tűztek egy rúdra. Halk zörgését foszlányokban elviszi a szél. Pár lépésre egy ló szabadjára engedve, lábdobogásomra megáll a legeléssel, hallgatózik. Megnézzük egymást egy pillanatra dermedten, aztán megrázza a fejét, s ismét legelni kezd. Semmi sem hallatszik, csak a szél, mintha megsüketültem volna. Körülöttem a Maros menti falvak párába vesző csücske. Szemben velem hatalmas ölű völgy, balra tőlem a sötétzöld, lombhullatós hegy. Hangtalan kilátó. Le szeretnék feküdni, a magasság földre kényszerít. Ráfekszem oldalra dőlve a hátizsákra. Már sem sírnom, sem kiáltanom nem kell. Hallgatom a szelet - más hang nem szól. A ló halkan nyerít, de a hangját máris elviszi a szél, csak sejtem, hogy szólott. Mellettem apró, lila virágú szamártövis, leszedem. Pici kék-fehér, földönkúszó virágok, odébb szalmavirágszerű, sárga szamártövis.

A zászló lobog a hegyen, biztos hónapokkal korábban helyezték oda. Óriási távlatok körben, keresztülkúszik rajtuk az út. Falu az út mentén, ismét falu, s valahol egy erdő mögött ismét egy. Völgy folyik völgybe, a távolban kékek a hegyek, a velem szembeni méltóságosan zöld. Földközelből nézem a teremtett világot. Akié e gazdagság, bő kézzel mérte. Semmi nincs, ami apró létünkre emlékeztetne, napi bajlódásokra, emberi kicsinységre. Felszív a táj, mint porszemet, félve tapadok a földre.

Indulok vissza. A bogáncs mellé borsmentát szedek, virágzó útilaput, illatos enciánt. A tehenek itt mind ilyent legelnek, tejük illatos a hegyi virágtól. Mezei zsurló, már barnul. Apró levelekkel körberakom a csokrom. Órámra nézek, haladok. Visszafelé még mindig visz a lábam, rendületlenül. Göröngyös-kavicsos hegyi út. Egy nagydarab szikla. A szél befúj a blúzom alá, simogat. Egy korty vizet spórolgatok az üvegben. Épp csak megnyalom. Az ég magasan, s mégis mintha elérném. Valaki jár odafent. S bennem megszólaltat mélyről jövő dallamokat. Zeng a lélek. Szemben a hegy - alattam az Istenszéke - s a kettő farkasszemet néz egymással. Évezredek méltóságos ráérősségével. Ismét a hatalmas pláj, egy terebélyes bükk törzse mellől nézek lefelé. Az útra befordul mellém a hegyi lovacska a hatalmas szénásszekérrel. A lélek hajtja az apró állatot. Lassan feltűnik a Bisztra patak csillogó háta. Cipőt le, áztatom a lábam a kövek közt, arcomra locsolom a hideg vizet. Beljebb kipróbálom, kortyolok belőle: homok- s moszatízű. Majd az árván kanyargó út mellé kiállunk: teherautók zúgnak rajta. Egyik-másik sofőr int, kérdőn. Várjuk a mi sofőrünket.

Visszafelé beszélgetünk: nemrégiben költözött le Toplicáról Vásárhelyre. Fullasztó számára a város, a szmog, a kombinát füstje. Kitalálta, hogy árút szállít, s így hetente utazik haza Toplicára. Románul beszélünk, a neve örmény.

Este soká alszom el. Azt hittem, kifáraszt a hegymászás - évek óta nem volt részem belőle. Mégis sokáig fenn vagyok: a szél, a magányos ló, a másik kis mokányló a hatalmas szénásszekérrel. S valaki jár a hegyen - talán a szél, hisz a madár oda nem merészkedik. A fülledt hőség földre teper illatokat, a virágok megadják magukat. Semmi, csak a vackorfa hullatja bőkezűn fanyar-szemű gyümölcsét. Úgy zengett a lélek, valaki megszólaltatta. Valaki, aki velem járt egész utamon. Az Istenszékén.

Két nap múlva befut a buszunk a borsi határra. A mobiltelefonom rákacsolódik a hálóra, s rögtön egy üzenetet vételez, melyet két nappal korábban küldtek: - Gondolsz rám?

Valaki mindig jár velünk.