Szemek

A vonatablakból surrannak a fák. Odakint zúzmarás bokrok, temető, alig-alig látszó sírok. Eltakarja őket a sövény. Aztán lakóházak, először peremnegyedbeli romosak, hulló vakolatúak, aztán villanegyedbeliek. Vasúti átjáró, kerékpározók várakoznak a sorompónál, felemelésére várnak, mint rajtnál a futók. Villanyrendőr, útkereszteződés, kocsisor. Aztán ismét villák, aztán peremnegyedbeli omló vakolat, kertecskék puszta, felsebzett földdel, alig lepi a zúzmara. Rét. Árok. Folyó. Híd. Néha egy-egy állat. Kósza varjak. Kutya. Kapirgáló tyúkok.

A vonatablak monotonitása. Surran az üvegen kívüli világ. A tekintet kivonódik belőle. Belül az üvegen egy szempár. Beletekintünk. Az üvegen szivárványszínben játszik a barna szempár, lassan megnő, az írisz a peremére szorul a látványnak, már csak a szembogár látszik, benne küllőszerűen vonalak vezetnek a pupillába. Mely fekete. Kút. Mélység.

Varázsvilág. A szembogár megnő, kitárul a benne élő világ. Mint a szamártövis-cseppel kitágított pupilla, úgy lazul, terjed, omlik szét feketesége. Kútja ellep, betakar. Benne emlékek, múlt, rezzenéstelen jelen, nyugodt jövő. Szempárok. Fényes íriszek. Kék szembogarak, világosak, barnás zöldek. Egymásba csúsznak, mint laza, ferde küllők, egymásba játszanak. Egy nefelejcskék tányér, hozzá fanyar-ironikus mosoly. Egy zöldes szürke szembogár, keskenyre metszett, egymásra szorított ajkak. Egy tükörszilánkokra tört írisz, hozzá rezzenéstelen arc. Egy szelíd dióbarna, hozzá szépen metszett száj. Egy világoszöld tengerszem, benne hullámzó indulat, vonagló ajkak. Egy kőszürke emlék. Egy barnás zöld, benne homokszemcseszerű színszilánkok, pici oldalmosoly, alig látható. Nyugalom. Szemek.

Megmerülni a múlt szemtükrében. Mely ott rezzen egy vonatablakon, kis moccanásokkal tágul, hunyódik, más és más színt mutat. Mennyi szempár. Induló múltnak integet egy távozó jelen. Az ablakon mélybarna szempár, írisze szivárványos az olajfoltszín üvegen, szembogara barnán hullámzik, pupillája belefolyt, elkeveredett benne, s küllőszerű rovátkák vezetnek a mélyébe, mely múltat tár fel. Apró tükör, mely visszaver surranó fát, zúzmarás bokrot, temetőt, alig-alig látszó sírokat. Az őket eltakaró sövényt. Aztán lakóházat, először peremnegyedbeli romosakat, hulló vakolatúakat, aztán villanegyedbelieket. Vasúti átjárót, villanyrendőrt, útkereszteződést, autósort. Aztán ismét villákat, peremnegyedbeli omló vakolatot, kertecskéket. Zúzmarás rétet. Árkot. Folyót. Hidat. Egy-egy állatot. Kósza varjat. Kutyát. Kapirgáló tyúkot.

Felhullámzó múltat, nyugodt jövőt. S közben a vonat kattogva áll, a táj nesztelen surran. Távozik a múlt, szalad a jelen. Mi az, ami eljő?

Jelennel fogócskázó múlt, s múltból kibomló jövő.