Kék határ

„Önmagunk mélyebb, párhuzamos aspektusaitól ideiglenesen le- és elváltunk,

mint identitásszikra a tudatunk teljességet jelentő,

 egyetlen fénylő pont körül összpontosuló tűzgömbről.”

Zeke Lajos

Ma kék volt a határ. Fent-lent. Nemcsak az ég: a mezőn teremtek kék színű virágok, melyek saját színükre színezték a füvet, a gazt. Novemberben ezen a helyen nedves avar alól csuromvizes fű bukkant elő itt-ott. Barnán, fáradtzölden. Márciusban az akácfán támadólag meredt a tüske. Fű alig, tavalyi avart mozgatott a szél.

Ma kék az árokpart. Novemberben az akácfa alá ültem remegő szívvel, hidegtől nyirkos kézzel félelmeimbe kapaszkodtam. Márciusban a virágzó almást figyeltem. A lélek kiáradt, s megszűnt a határ e mostani test, a gondolat s a mindenség között, mely ideiglenesen körülvett. Egység-érzés. Sohasem érzett boldogság. Láttam a dongót, mely szétpattant virágot járt fáradhatatlanul. Most közelébe sem ereszt a burjánzó kék vegetáció: eltiltott önkényesen foglalt helyemtől - az akác alatt.

Hogy mi lesz augusztusban? Meg ismét novemberben - míg hó lep el, s vékonyítja átlátszóra a hideg a határt?

Ma leszakadtam kék tengeremből. Melynek része vagyok - visszavonhatatlanul. Burjánzó faunának, senyvedő avarnak, támadó tüskének. Ma bogár, ma lepke, ma réti sas. Felröppen egy másik tengerbe, melyből most a fák koronáján lecsorog a szentülő nap aranylávája. Valahol odaát kitört egy vulkán, pernyéjéből néhány pille idevetődött. Libegő, égett, még senyvedő szikrák, olykor parázslanak, fel-fellobbannak. Odafentről nagy kataklizma hírét hozza a szél.

Itt állok, szemem kék virágok tengerén hajózik.

Velük ma vissza-visszatérek.