Az ördög karma

- Legyen benne valami - egy mozdulat, egy nevetés, egy gödröcske - valami szabálytalanság, amit az ördög karmának neveznek.

Az öregember felesége hétköznapi szemlélő számára olyan csúf volt, hogy a legjobb esetben csak nevettek rajta, s az öreg lelkesedését, kitartását, hozzá a szépasszonyoktól való vissza-visszatérését nem értette senki. Minden görbe útja, minden szökése ujjongó kárörömöt váltott ki környezetéből, s mintha a természetbeli egyensúly visszatérését üdvözölhették volna azzal, hogy az öreg megint becsípett és éjszakára nem jött haza.

De senki nem ismerte azokat a délelőttöket, melyek zárt falak között játszódtak,  amikor az öreg hazalibegett. Nem járt ilyenkor - mintha a föld fölött lépkedne -, s a házkulcsot dudorászva kereste elő. Jókedvűen mosolygott egy összeszorított szemű, vegzáló szomszédasszonyra, akinek, az öreg köszönését fogadva, megenyhült a tekintete. Még a kóbor kutyához is volt ilyenkor egy-egy jó szava. Valami eláradó szeretet vette körül, s a feleségére gondolt.

Mintha most indulna hozzá -  legelőször, komoly szándékkal, kicsit leendő apósától tartva - leánykérőbe. Mindig újra vissza. Leánykérőbe.

A lakás persze üres volt. Az asszony még dolgozni járt. De már a kulcszörgés is olyan barátságosnak hatott, hogy jó volt beljebb kerülni. A konyha fényben fürdött, az asztalon szalvétával letakart vacsora.

- No lám - csak ennyit mondott derűsen.

Emlékezve a tegnap estére.

Aztán a nappaliba ment, mintha elutazást követő hazatéréskor ellenőrizné a lakást. Nem történt-e kár, nem folyik-e a csap, s az ablakok mind zárva vannak-e. A lakásban rend volt, s túl azon: harmónia. Melyet neki kellett olykor megbontania egy-egy disszonáns akkorddal.

A felesége körül túl szabályosnak tűnt az élet. Bár az asszony maga volt a megtestesült titok. Amikor az első felesége halála után megismerkedtek, az asszony jól szervezett élete magába szippantotta őt minden rendetlenségével, szabálytalanságával együtt. S azóta olyan ez az asszony, mintha csak e megbontott harmónia visszaállításán dolgozna. Most is munkában van - s nyugtával dicséri majd a napot.

Felelős beosztásban dolgozik, munkája - bár már nyugdíjba mehetett volna - pótolhatatlannak tűnt. Vagy talán nem is a munkája. Inkább a jelenléte: mellyel, akit körülvesz, megajándékozottnak érzi magát. S felettese maga mellett akarja most is tudni. A maga elegáns különlegességében, gödrös mosolyával, mely ha megnyílik, mintha egy másik asszony lépne ki lényéből. Mert más, amikor papírjai fölé hajol, s más, amikor tárgyal. Más, amikor szemüveget tesz fel, hogy egy újabb konyhareceptet tanulmányozzon. S más, amikor…

A látszólagos megszokottságba most új árnyalat vegyült. Először csak felkapta a fejét, s nem tudta megállapítani, mire eszmélt. Nem tudta, melyik érzékszerve jelzett: hang volt, fény volt, mozdulat, függönylebbenés? Valami új, valami más ebbe a jól szervezett sokféleségbe.

A felesége fésülködőasztalán egy sötétlila sál függött. S belőle fanyar-különleges, tavasz-testű illat áradt.

Az illat - az egész jelenség - a gyomrába szaladt. A gyomorszájon tompa ütést érzett, mely szétáradt a testébe. Fájdalom, izgatottság, nyugtalanság. Vajon ma reggel mikor mehetett el?

A sálat először csak félszemmel vette szemügyre. Biztos volt benne, hogy sohasem látta. Pókhálószerű szövetén átderengett a fény. S a tavaszillat idegenként áramlott feléje. Ezt az illatot nem ismerte. Ki járt itt? Honnan ez a betolakodó?

Keserű önvád járta át. Itt tegnap történt valami, s ő épp akkor volt távol. Valami történt, ami most kidobja a megszokottból, ez az otthon már nem a régi. Már nem az övé. Itt valami betolakodott. S amit elmulasztott, abból csak a sál meg az illat maradt. A felesége vagy csak itt felejtette, vagy szándékosan hagyta itt neki jelzésként, hogy értsen belőle: ez volt az utolsó.

Hát akkor ez volt az utolsó. S máris az utcasarkon, magára maradottan látta magát. Akár egy anyátlan árva. Az önsajnálat mellkasából máris felgyűrűzött. Különös: most eszébe sem jutott az éjszaka, az este mámoros múlékonysága, s az a nő, aki nevetve osztotta meg vele ágyát.

Csak egy kelletlenség, ingerültség járta át.

Most ezt elhibázta. Most az egyszer talán nem tudja jóvátenni.

Gyorsan lezuhanyozott, és sietve borotválkozott. Csakugyan, mintha leánykérőbe menne. Az asztalon levő vacsorából alig ment le néhány falat a torkán. Sietett. Mintha a távol töltött órákkal valamit jóvátehetetlenül elmulasztott volna, igyekezett versenyt futni az idővel.

Keze sietősen gombolta a gombokat, cipőjét kikefélte pár mozdulattal.

Pontosan nem tudta, mit tesz, de valami vonzotta, tolta, lökte kifelé.

A gyorsvasútnál épp egy indulóra kapaszkodott fel. Húsz perc, hihetetlenül hosszú húsz perc. Talán már nem is találja az irodában. Talán a sál  azt jelzi, hogy örökre elment.

Ennek utána kell járnia. Itt a telefonálás szóba sem jöhet. Látnia kell, különben…

A virágárustól találomra ragadta fel a hatalmas fréziacsokrot, mely a bejáratnál kínálkozott neki. Legalább húsz szál orrfacsaró, fűszeres illatű, narancssárga virágfej döfködte szaglándzsájával. A fréziát a felesége csak a nappaliban szereti. Illata áthatja a lakást, ezért a hálószobát nem osztja meg vele.

A cégnél a portásnak cinkosan biccentett, az kissé csodálkozva, kissé nemtörődöm belenyugvással viszonozta. Még csak fél tíz volt. Az értekezletnek ilyenkor épp vége.

Az irodaajtó előtt régvolt iskolája jutott eszébe. Egyszer lógás miatt a tanári előtt várakozott. Bár a többiek előtt nyugalmat tettetett, arra vigyázott, hogy az inge alatt nagyokat dobbanó szíve remegése ne látszódjon. Most ugyanez az érzés - mennyi év távlatából?

Halkan kopogott, s nem várva válaszra, benyitott.

Az asszony épp egy papírlapot tartott a kezében. Hátradőlve a székén, kissé az ablak felé fordulva, a fénybe. Jöttére felnézett. A frézia illata előretolakodott. Az asszony fejét oldalt fordította, mintha biccentene, míg ő - hajdani, kicsapástól remegő kisdiák - az ajtót halkan betette maga mögött.

Az asszony feje oldalra hajolva, arcán pici gödör derengett. A helyzet furcsa volt, míg ő lélegzetét visszatartva, majd lassan kifújva állt. Szótalan. S a gödör ott játszott az asszony arcán, szeme villant. Valami jel, nyugtalanító. Mintha az ördög járt volna ott tegnap este. Kis mozdulat, nyakának biccenése. S épp ekkor nem volt otthon.

Mindig így történik. Ő elmegy otthonról, s ezalatt őt megcsalják.

- Találtam egy sálat a szekrényeden… - kezdte lassan, rekedten, bizonytalanul - Az asszony letette a papírlapot az asztalra és figyelmesen nézett.

- Lila, és kesernyés parfümillatú… - folytatta a férfi, s a torkából a hang még mindig reszelősen jött fel.

 Az asszonynak csupra nevetőráncba futott a két szeme sarka.

- Nem láttam még azt a sálat - fejezte be, mintha nehezen kimondott vallomást tudott volna le.

Az asszony arcán derű vibrált. Nyugtalanítón.

Tudta, hogy a férje el fog menni ismét. Ott lebegett már a levegőben napok, hetek óta közöttük - függetlenül az ő derűs lényétől. A férje nyugtalansága az ő harmóniáját ellenpontozta. Már várta, s szinte megkönnyebbült, amikor éjfél is elmúlt, s nem jött.

A férje asszonylánya járt nála az este. Diós kalácsot sütött, azt hozott kóstolóba - első sütés. Szavak nem estek köztük. Látta az asszony szórakozottan szomorú arcán, s hogy apja megint odavan. Felajánlotta, hogy nála alszik, de az asszony megköszönte, és határozottan elhárította. Ha már egyszer a gyerekek kirepültek…

A fiatalasszony ekkor ajánlotta fel neki a sálat. Az ő szőke hajához túl hivalkodó - úgymond. Szinte ráerőltette az asszonyra, a tükörhöz tuszkolta, s nevetve bizonygatta, hogy neki igazán jól áll. Valóban az ő színe volt ez a lila. Elfogadta. Majd az idegen jövevényt a lány távozása után a fésülködőasztalra akasztotta: hadd szokjon először ide. Majd kimossa belőle az idegen illatot.

Most pedig - a meg-megismétlődő forgatókönyv végén - sokarcú happy end. Darabokban. Fréziaillatú.

A férfi levette a sapkáját, az asztalra tette, s várt.

Az asszony nyugodtan felállt, a szekrényből egy vázát vett elő, vizet töltött bele a csapból. Majd kivette a férfi kezéből a csokrot, s belehelyezte. Az még mindig mozdulatlanul állt.

- Tavasz van - mosolygott az asszony.

- Délután érted jövök - bólintott a férfi, s csöndesen távozott.

A lépcsőházban a kisurranó, leskelődő szomszédasszonynak nem köszönt. Úgy tett, mintha teljesen lefoglalná a dallam, amelyet halkan fütyörészett.