„Fától fáig bukdácsolok, baktatok”.
Rőt Macska 2009.07.15. 23:56
én balla mari, azaz Szabó Éva Erzsébet több elismerést követően 2009 januárjában Tollinga-nívódíjat kapott anyanyelvőrző karcolataiért. Rövid írásai - A kék kantás leányka, Egy katona, két katona, Felrobban a kályhánk, Nyaralni menjünk!, Példabeszéd… - lazán egymáshoz kapcsolódva egy nem is olyan rég múlt világot keltenek életre: a háború utáni Marosvásárhely színhelyeit, személyeit. Az írói pályához hosszú felkészülés vezetett: közel negyven évig óvónőként dolgozott.
- Honnan a balladai álnév-választás, én balla mari?
Még, hogy balladai – ennek nincs köze semmiféle balladához, hanem egy egészen másfajta bal-ide-bal-oda dologról van szó. Ehhez pedig jön egy magyarázat: Született „balagas” vagyok, azaz irodalmilag kifejezve balkezes. Írni a jobbal, de sok minden egyéb a másik kézzel „mejen”… Eleget is csúfoltak s kalapáltak érte, s most, amikor álnevet kellett választani, önkéntelenül a fájós kezemre tévedt a szemem. Elégtételt akarok mindkettőnk részére, most, azonnal, s máris fűzöm a szótagokat s szavakat: bal, bal-a, hopp, megvan: Balla, s a keresztnév? Kínoz, mar a találgatás, mar, mar-i, na aztán ez is meglett. Tudod, ez valahogy így jött. Na s a nevem előtt a ciráda: ha már nincs még meg az a másik kettő, hát „én” addig is odabiggyesztettem.
- Eltűnt idők krónikásaként érkezett. Honnan jött, hová tart?
Eltűnt idők krónikása! – jaj de szépen is hangzik, s nagyon megtisztelő rangsorolás, ám ettől én de be távol vagyok! Felhők – könnyed aprócska bodorfelhők, miket itt papírra vetek, s hogy mit szeretnék elérni velük? Semmi mást, csak egy kis derűt, élményt vagy mosolyt kicsalni az arcokra, ez nekem már nagyon is elég. Honnan jöttem? Én azt nem tudhatom, és nem is érdekel. És hova tartok? Azt még úgy sem, de egyet, azt igen: „Fától fáig” bukdácsolok-baktatok, lesem lovacskáim csengettyűjének hangját, nehogy véletlenül eltévedjenek - ezt tudod, még Kányádi Sándor is így mondotta.
- Önéletrajzi ihletésűek az írásai?
Az eddig írtak velem s körülöttem lezajlott igaz történetek, s életutamnak elszakíthatatlan, hűséges és mindvégig kitartó útitársai maradnak. S ha itt-ott reájuk aggattam egy kevés dekorációt, azt csupán a sötétebb helyzetek könnyebb áthidalása végett cselekedtem. Kotorászok tarisznyám belsejében, s örülök, nagyon örülök, ha még mindig találok valami szépet s maradandót benne.
- Békebeli nagy telekről, nyarakról olvashatunk. Boldog fiatalsága volt?
Igaz, Erdély… a galád módon otthagyott hegyek… Hideg a nap, hideg a föld, itt mindig idegen. Boldog fiatalságom volt? – azt kérdezed. Köszönöm sorsomnak, most abból élhetek.
- A magyar nyelv gazdag szókincséből kikopott főnevek és igék sokaságát éleszti fel: tollforgatók, pennarágók, vidorodik, csipeszkedik. Mit jelent az ön számára az anyanyelv?
A magyar nyelvből, végső és egyetlen menedékünkből, hogy mit művelt a még műveltebb kultúrlény, az ember… Fertelmes-nyüszítő főnevek s igék leledzenek a valamikori s mára már divatját múlt, ám mégis szép szavak helyett… Ha így haladunk, a drága szavak elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. S hogy mit jelent ezek után számomra az anyanyelv? Mindent-mindent, élesztem-ápolgatom, amíg csak élek.
www.tollinga.hu (2009).
|