Végiggyalogolnak a kora délutáni vibráló hőségben a Sasig, a volt zsidó vendéglőig. Onnan már lehet stoppolni. Buszjárat naponta kétszer van Váradig. De az csak később indul. Egyszer már utaztak azon: a diószegi cigányok tyúkot vittek rajta, s amikor egy asszony hátul rosszul lett, a sofőr pedig kinyitotta a hátsó ajtót, az agyonvágott egy tyúkot, a bele is kifolyt. Az ember legyintett:

— Úgyis megesszük. — Azon nem megy többet. A taxi pedig drága. Úgyis csak a következő faluig mennének. A rokonokhoz.

Már több autó is elhaladt. Legalább a gyerekre való tekintettel állnának meg! — mérgelődik, majd hirtelen ötlettel papírt vesz elő, vastagon ráírja: Tarcea. A gyerek még egyet sem kérdezett, alélt a melegtől, most is csak kérdőn néz rá. De amikor felmutatja a papírt, az első Aro megáll. Hat kilométer Értarcsa.

Az árós az útkereszteződésnél teszi le. A kapuban a két hatalmas gesztenyefa jótékony árnyékot vet. Az udvaron a két, hatvanon túli öreg. A gyerek cselesen elszalad a nagyszülők mellett, a kiskutyát öleli magához azon porosan, csak annak köszön.

— Ez a gyerek most sem tud köszönni! — mondja az öreg. Egy foga va, az alsó bal szemfog, a többit kihúzatta jó tíz éve, hogy majd csináltat fogsort. De aztán nem ment vissza többé, megunta a Váradra járást, egész napos várakozást. Az öregasszony kendőben, nagyot hall.

— Hagyd azt a gyereket —, szól a férjére, de amikor meg akarja csókolni, a gyerek a nagyapjához fut:

— Vigyél a bocikhoz! — követeli.

Az öreg felkapja, boldogan szorítja magához, s szalad vele az istállóba, mintha megfiatalodott volna hirtelen.

— Puszit kapok?

— Nem! — tartja messze a fejét a gyerek. — Szúrsz!

Az istállóban csak a kisborjú álldogál.

— Megfejed a tehenet? — kérdi az öreg kötekedve a fiától.

— Már egyszer megpróbálom — feleli a fiatalember —, majd holnap.

Bezzeg mekkora ház!

Reggel ötkor rázendít a rigó a ház előtt. Ha akarna, sem alhatna tovább. Felkel, a fürdőszobában, melyet csak a vendégek használnak, hideg víz folyik. A meleg víz elkészítése külön szertartást igényel: fahordás, gyújtós beszerzése, begyújtás...

Belekóstol a levegőbe. Hajnali három óta a teherautók már telepöfögték kipufogógázzal a levegőt. A ház a falu központjában, a műút mellett áll: átjáróforgalom folyik Váradtól Máramarosszigetig. Már kiskorában veszélyes volt: Lili kutyájának a kölykeit, valahányszor csak fialt, s a kölyköket az anyjuk néhány hetes korukban kivitte az útra, mindannyiszor elütötte egy-egy kamion.

— Te minek keltél fel ilyen korán? Feküdj vissza még.

Legyint. Érti, hogy útban van, nem tudják hasznosítani.

— A fene megette volna, aki kiment leghamarabb! — sopánkodik az öregasszony, már csak megszokásból. — Megmondtam a papnak is: könnyű magának, tiszteletes úr, azt prédikálni, hogy hosszú életű légy azon a földön, melyet az Úr, a te Istened ád tenéked. Nekem csak egy fiam van, az is elment oda a semmi világba. Nem lett volna jobb itthon? — teszi fel már magának a kérdést. — Bezzeg a Kóka Pityu mekkora házat épített magának a falu közepén! Te is szerezhettél volna!

A fiatalember vállat von. Pedagógusi fizetésének pont egyharmadát kapná, ha hazaköltözne. S az árak ugyanolyan magasak, mint Magyarországon. Kinevezett állami állást pedig csak rémálomba illő utánajárással lehet szerezni.

— Hallgasson már, anyu! — legyint türelmetlenül. — Majd megfejem este a tehenet.

— Meg azt te... — mosolyodik el az öregasszony, s hátrasiet a baromfiudvarba.

Utána lődörög, felveszi a nyírágseprűt, mellyel az udvart szokták seperni. A vége lucskos, hideg.

— A nyavalyába — morog, s gondolkodik, hogy dobja-e le. Majd tyúkszaros tenyerét a kapufélfához kenve, nekifog az udvarseprésnek. Fölöslegesnek érzi magát, túl könnyűnek a munkát, de a tizedik húzás után — miközben a por magasra csap a feje fölött —, megsajdul a mutatóujja töve. Bőrlebeny tátog, alóla vér szivárog. Bosszúsan legyint vele, s az udvari csap alá tartja, mire élesen felsajdul a seb.

Kint a Csohoson

A gyerek egész nap hol a disznópajta tetején, hol a diófán. Hirtelen eszébe jut, hogy a tavaly majdnem megdöglesztette a disznókat diófalevéllel. Figyelmezteti, hogy csak paprika-gazt adjon nekik. A gyerek kórészálat húzgál maga után, időnként a kutyára ver vele. Az mit sem törődik vele. Délben kiadós paprikást eszik, utána lefekszik. Olvasni próbál, de nem tud összpontosítani. Túl sokat evett, nem bírja már a zsíros parasztételt.

— Kimegyek a Csohosra.

— Minek? — néz rá értetlenkedve az öregasszony. Falun nem szoktak csak úgy sétálni. Csak akinek dolga van, az jár ki.

— Szétnézni.

— Nincs azon mit látni. A falu vezetősége hagyja elgazosodni.

— Megnézem — s veszi az ingét.

— Ne menj, fiam. Ha kimész, meg kell látogatni Tőkés nénit, folyton kérdi, hogy mi van veletek.

— Akkor körbe megyek — nincs kedve az öregasszonyt meghallgatni. Tőkés néni fiatalasszonyként a Dunántúlról került oda a háború idején. Telefonoskisasszony volt. De most sem tudja az állam nyelvét.

Már a kapuban köszönnie kell. A tizedik járókelő szembejövetelekor ráeszmél, hogy a szülőfalujában már szinte senkit sem ismer. Azok bólintanak neki. Közel tíz éve ment el.

A Csohoson mindenféle jószág. Messze, ameddig ellát, térdig érő gaz, helyenként lelegelt már a jószág. Liba, disznó, marha külön csoportokban. Rágyújt. A felesége otthon most jöhet a munkából. Pár nap múlva utánuk jön. A panellakás most lehet a legforróbb.

Visszaindul.

— Na, milyen a Csohos? — kérdi az öreg.

— Hagyják tönkremenni.

— Kivel találkoztál?

— Nem ismerek senkit. Csak bólogat az ember, mint a néma.

Jönnek a csordák!

A gyerek kint ül a kapu előtti kövön. Kezében vessző, a végére madzag kötve.

— Ezzel csapom meg a bocit, mikor jön befelé! — egészen izgalomban van.

— Nem boci az, tehén.

— Hagyd már a gyereket. A Piros, ugye? — fordul a gyerekhez a nagyanyja.

— Jönnek a csordák! — kiáltja izgatottan, amikor meglátja az első teheneket.

A csürhe már elhaladt, az útkereszteződésben karikás ostort kongat a csürhés. A disznók felismerhetetlen színűek. A csordakút mellett hemperegnek a sárban. Mint egy-egy hatalmas patkány.

Majd jönnek a tehenek is szép sorban. A vége felé jön a Piros, megáll a kapu előtt, nem mer bemenni. A Jámbor hátrább ballag. A gyerek bőszülten támad neki, a tehén elszalad, kört ír le az úton, a gyerek utána a rögtönzött ostorával. Diadalittasan rácsap, mire az nekiugrik, s beszalad a kapun.

— Megcsaptam! — ujjong, s az apja, felélénkülve a gyerek örömétől, hátramegy megnézni a tehénfejést.

Az öreg már bekötötte a jószágot. Hallgatnak egy sort:

— Megpróbálod? — kérdi. — A Pirost megfejem, a Jámbor a tied.

A kapufélfánál ácsorog a román papné a tejeskannával. Az öregektől hordja a tejet. Messziről köszön — magyarul. Csak az urának, az ortodox papnak tilos magyarul megszólalnia. A határmenti lakosság most sem beszéli jól az állam nyelvét. Morognak is a papukra, hogy csak románul misézik, s vagy a magyar római katolikus templomba járnak vagy sehova. A sok görög katolikus magyarból lett ortodox.

Kétely fogja el: ha a papné meglátja, ki fogja nevetni. A fejés kemény izommunka. Gyerekkorában sem tudták rávenni, hogy megpróbálja. Bezzeg a városi felesége! Ha idejön, reggel megy a szőlőbe, hajtja a fogatot. Este feji a Jámbort. Műparaszt. Élvezi. Ő még rá sem gyújthat. Az öregek hinni szeretnék, hogy a fiuk nem dohányzik.

Szöges deszka, dzsörzéruha

Fél szemmel figyeli az öreget.

Komótosan maga alá tesz egy kiszuperált vedret. Arra keresztben egy deszkát, ügyelve, hogy a kiálló szögektől tüskés fele a veder belseje felé szúrjon. A tőgyeket meg kell mosni, a tehén hasa teljes hosszában fekete szutyok.

— A fene egye meg — nyugtázza az öreg —, a csordás mindig belehajtja az árokba!

Megtörülgeti a tehéntőgyet egy hetvenes évekbeli női dzsörzéruha felismerhető maradványaival, és kezdődik a fejés. A tej vastag sugárban surran a sajtárba, kész öröm hallgatni! Hirtelen kedvet kap.

— Nincs még egy rocska? — türelmetlenkedik.

— Telefonon lehetne egyet rendelni — hangzik a válasz. A faluban kézi kapcsolásos telefon működik, délután öttől nyolcig. Este kilenc óra van.

Vár. Az öreg befejezi a Piros fejését. Most a Jámboron a sor. Szótlanul kínálja a szöges deszkát. A fiatalember vállat von, elveszi.

A veder a tehén alá, a szöges deszka a szúrós felével lefelé. Ráül, egyensúlyoz. A rögtönzött lóca előre-hátra billeg. Az izomtónustól, mellyel az ülőalkalmatosságon egyensúlyozva a sajtárt tartja, enyhén remegni kezd. Megfogja a tőgyeket, s erősen megszorítja. A karján lefelé végignyilallik az izom, a tej vékony sugárban a térdére spriccel. Az öreg úgy tesz, mintha nem látná. Előreballag.

A fejés tehát megy. Igyekszik valamilyen ritmust adni ténykedésének. A gyerek kajánul hátba veregeti:

— Apu, ne bólogass! — s közben körülötte ugrabugrál.

— Eredj innen! — förmed rá. A gyerek rá sem hederít, felmászik a szekérre. Játszik.

Most már újabb szempontra is figyel: hogy ne bólogasson. A sajtár lassan félig tele, a tej vékony nyalábokban, félénken szétspriccel az oldalán. Izmai begörcsölnek, s az utolsó percekben már nem is ül, hanem minden erejével a tehéntőgyekbe kapaszkodik. Akár egy vízbefúló. Közben leleményesen kivédi, nehogy a Jámbor a mezítelen lábára hágjon, miközben patájával toppantva távolítja el magáról a legyeket, amelyek most már sűrű rajban a fiatalember lábszárát marják. Azt viszont már nem sikerül kivédenie, hogy a Jámbor ugyanezzel a mozdulattal össze ne sározza a tőgyét, s ezzel együtt a keze is ganéjtól fekete lesz. Magában elfojt egy káromkodást. A román papné irányába pislant, de az már nem áll a kapufélfa mellett.

Remegő testtel tántorog be a konyhába, csak arra figyel, hogy a kezéből ki ne essen a sajtár a kifejt két liternyi tejjel.

— Máskor is csak ennyit ad a Jámbor? — kérdi.

— Marad a borjúnak, nem kell erőltetni — legyint az öreg. S már vágtat is ki a kisborjú az istállóból, mohón szopik, nyakán végigcsorog a tej. A gyerek türelmetlenül várja, mikor csaphatja meg, hogy visszazavarja az istállóba.

Jó lesz a gyűjtőbe!

Másnap végiglődörgi a napot. Szemerkél az eső, a tervezett szekerezés elmarad. A fészerben kukoricát darál az öreg, kézi darálóval. Átveszi, de egy félóra múlva elunja. A gyerek önfeledten játszik a kölyökkutyával az eresz alatt. A legyek rajokban szállnak lámpaernyőre, ablaküvegre, falra. Ócska ruhát kér, hosszú szárú nadrágot, hogy a légy ne csípje, s amelyért nem kár, ha meglucskosítja a sajtár mellé fejt tej.

Estefelé kiáll a kapuba. Várja a Jámbort. Rögtönzött lóca fel, szöges deszka szúrós végével le, ügyesen imbolyog rajta, dzsörzéruhás lemosás, kezdődhet a fejés. A tej szívet gyönyörködtetően surrog a sajtárba. Kivédi a Jámbor rugdosását, a keze is tiszta marad, csak a tőgyet kellene közben ganétlanítani egy-egy ilyen rúgás nyomán. Mindegy, majd megy a gyűjtőbe, tüllel ki lehet szűrni. A román papné a kapufélfánál áll, az öregasszony már szűri neki a tejet.

Már nemcsak remegő, hanem az izomláztól hasogató tagokkal, mosdatlanul dől az ágyba.

— Hát meg lehet tanulni...

A harmadik este lankadatlan a kedve: a Jámbor tőgyét magabiztosan mossa, a szomszédasszony átkiált:

— Látom, már jól megy a fejés!

Kicsit bosszús: ahogy ezt látja, úgy látta az előző kettőt is a szomszédasszony, mégsem szólt, biztos röhögött magában.

— Már megy! — rittyenti oda önérzetesen, kicsit olyan, mint a gyerek, ha megdicsérik. Eközben ritmusra imbolyog a rögtönzött lócán. A fejés ősi ritmusát tapasztalja meg ezen az estén, ráhajlik a Jámbor dagadó oldalára, akár a Thomas Hardy regényéből készített filmben Tess Duberville. Hirtelen felmerül benne, hogy abban patikatiszta volt a tehén, szemernyi ganéj sem volt az oldalán, s a lány fejés közben szerelmesen nekihanyatlott. Bezzeg, a Jámbor oldalról is csupa ganéj! —, s míg irodalmi reminiszcenciái merengősre lankasztják, a rögtönzött szék, zsupsz, kicsúszik alóla, s a tehén tőgyébe görcsösen kapaszkodva igyekszik a térde között megtartani a sajtárt. Elfojtott káromkodás, irodalmi visszaemlékezés oda, felállítja a vedret, a szöges lécet pedig le, próbálgatja: hát az ismét csak rendesen imbolyog elé-hátra. A fejést bosszúsan berekeszti.

— Ez a tehén ma sokkal kevesebbet ad, mint a tegnap! — kiáltja előre.

— Nem baj, fiam, szoptatós az.

Mérges.

— Szabadalmaztatni kéne ezt az ülőalkalmatosságot, majdnem hanyatt estem vele!

— Jó lesz, majd elküldöm a patentet! — mondja az öreg. Közben a hideg vizes csap alatt igyekszik legalább olyan mértékben megszabadulni a tehéntrágyától, hogy az az ágyneműn ne hagyjon nyomot. Kimerülten ágyba dől. Egyetlen vigasza, hogy másnap jön a felesége. Már nincs kedve az új tudományát bemutatni neki. Utaznak tovább, be Erdély közepébe, utána...

...vissza a semmi világba.

Negyedik nap olvasgat. Estefelé jön a csorda, hosszasan tartózkodik az illemhelyen.

— Nem tudom, mit ettem ma, elrontottam a gyomrom — magyarázza. Holott harmadik napja székrekedése van. A fejés ideje feltehetőleg letelt. Sajgó tagjait kivonszolja az árnyékszékről, enyhe bűntudattal poroszkál az istálló irányába.

A gyerek két tyúknak zoknit húzott a fejére, azok tehetetlenül toporognak a szürkületben, mennének a kakasülőre. A gyerek egy kórészállal nagyokat suhint a tyúkok feje fölött a levegőbe, s rikkant egyet-egyet.

Szinte maga sem érti, miért dühös.

— Mit kínozod azokat az állatokat!? — förmed rá. — Nem látod, hogy félnek?

— Bekerítettem az ufókat! — üvölti, s táncol tovább körülöttük. — Nem tudtak megcsípni!

— Hagyd a gyereket — szól az öreg.

A román papnét aznap nem látta. Egészen sötét van a hátsó udvaron.

— Ha fejni kell, csak szóljon, apu! — próbálkozik.

— Már megfejtem, fiam. — A válasz csöndes, békés, mégis mintha a bíró kalapácsütése csattanna: Itt is semmi világ, odaát is, ha már sehol sem leled helyed. Mehetsz le is, fel is.

A Magyar Közélet díjnyertes riportja, 1998. szeptember